Gyász- és veszteségfeldolgozás

Gyász. Sokunknak egyetlen dolog jut eszébe a szó hallatán: a szeretteink elvesztését kísérő fájdalmas folyamat. Sajnos a gyász és a veszteség elkerülhetetlen, s életünk bármely területét érintheti. Ám amennyire nem tudjuk elkerülni, legalább annyira hárítjuk is ezt a témát. Előbb vagy utóbb azonban mindannyiunknak szembe kell néznie valamilyen veszteséggel. A legfájóbb ezek közül szeretteink elvesztése, különösen, ha az váratlanul történik, s emiatt felkészületlen ér bennünket. Rögtön adódik persze a kérdés, hogy fel lehet-e erre egyáltalán készülni…?

A veszteségek skálája széles: gyászreakciót válthat ki szakmai karrierünk kényszerű vagy életkorunkból adódó lezárása, egy elbocsátást eredményező munkahelyi felszámolás, emberi kapcsolataink megszakadása a kimondott vagy kimondatlan szakításokon át egészen a hivatalos válásig. Annak, akinek nincs, talán kevéssé felfogható, de fájdalmas lehet egy szeretett kisállat elvesztése is.

Kiemelt területet képez a veszteségfeldolgozás nagy csomagjában néha meg nem becsült, kizsigerelt egészségünk megromlása, vagy egy baleset miatt bekövetkezett maradandó egészségkárosodás, amely miatt életünk teljesen más mederbe terelődik. S végül ne feledjük nyugati kultúránk külsőorientált szemléletét, melyben szépségünk és fiatalságunk elvesztése is új irányokat nyit (azaz inkább kapukat zár) életünkben, akár akarunk vele foglalkozni, akár nem. Bizony nem könnyű elfogadni, hogy az évek előrehaladtával egyre ritkábban néz vissza az az arc a tükörből, amely önmagunkról bennünk él…

Végül még egy nagy témakör kínálkozik: mégpedig a “meg nem élt élmények és vágyak vesztesége”. Gondoljunk csak bele: vajon mindannyiunk élete úgy alakul(t), ahogyan azt valaha gyermekként megálmodtuk? Nos, valószínűleg vannak olyanok is, akik erre a kérdésre igennel válaszolnának, de a többség feltehetően inkább a nemleges válaszra tenné fel a kezét. A meg nem történt, esetleg „elszalasztott” életesemények, beteljesületlen vágyak szintén okoz(hat)nak válságot, én-bizonytalanságot vagy váratlan gyászreakciót. Ide tartozhat a gyermektelenség, akár fiatalon betegség következtében, akár idősebb korban az időbéli korlátozottság miatt kényszerülünk azt elfogadni; vagy a magány, hiszen ugyanígy várathat magára akár egy életen át az igazi társ megtalálása is. Ezekről oly keveset beszélünk. Sőt mi több, gyakran úgy gondoljuk, hogy aki nem élte meg, annak nem is hiányozhat az elmaradt esemény élménye. Nagy tévedés ez. A meg nem élt élmények legalább annyira fájók lehetnek, mint a megélt negatívak. Csak néha egyszerűbb ezt még önmagunknak sem bevallani.

Legyen azonban szó bármilyen veszteségről, azt mindenképpen meg kell gyászolni. A feldolgozatlan gyász magától nem múlik el. Némán munkál bennünk tovább, s néha betegség formájában, gyakran egy-egy konfliktus vagy újabb veszteség mentén önálló életre kel. Tévhit, hogy mindig erősnek kell lennünk. Az sem számít igazán, hogy mit vár el tőlünk ilyenkor a munkahely, a rokonok, vagy a nyugati robotizált társadalom.

Az említettekből kiindulva vonzónak tűnhetne, de a gyászt nem lehet “megúszni”. Végig kell menni a szakaszain: egy ideig tagadhatjuk a fájdalmas történéseket, ha van rá módunk alkudozhatunk is egy picit, haragudhatunk a világra, hogy mindez miért éppen velünk történik, és mikor már minden értelmetlennek tűnik, végül eljutunk oda, hogy ha keservesen is, de elfogadjuk a megváltoztathatatlant. Mindeközben érzelmeink hullámaira felülve akarva akaratlan integráljuk a jó és a rossz emlékeket, elvarrjuk a még elvarratlan szálakat. A konfliktusok sajnos nem szállnak sírba a halott szerettünkkel együtt, bármilyen egyszerű is lehetne ezzel az itt maradottak dolga. Tovább nehezíti a helyzetet, ha utoljára haraggal váltunk el, ha már nincs módunk bocsánatot kérni, vagy elbúcsúzni…

Végül szintén mintegy a gyászfeldolgozás részeként elengedhetetlen új irányok, járatlan utak felfedezése is az életben. Mert gyásznak s életnek egyaránt helye van. Igaz, szépen sorban egymás után. Utóbbi viszont oly rövid, hogy értékes perceit meg kell becsülnünk. Már csak emiatt is érdemes a gyásznak a maga idejében teret adni s feldolgozni azt. Nem másért, mint hogy végül bűntudat nélkül, békében élhessünk. Mert a legnagyobb győzelem a tovább lépés.

Ehhez a folyamathoz, a különböző veszteségek feldolgozásához tudok segítséget nyújtani.