Mindfulness
A ma embere általában rohan. Egyetlen percre sem áll meg. Cserébe viszont gondosan nem figyel arra, amit éppen csinál.
“Bezártam az ajtót? Kihúztam a vasalót? Lekapcsoltam a villanyt a fürdőben? Elnyomtam rendesen a cigarettacsikket?”
Ismerősek a bizonytalankodó mondatok?
Pedig a megoldás képlete egyszerű: tudatosan jelen lenni a percben, ott, ahol, és ahogy éppen vagyunk. Ha filmet nézünk, abban, ha hagymát pucolunk, abban. Ha nem hagyjuk a figyelmünket össze-vissza csapongani, akkor nem marad más, minthogy arra koncentráljunk, amit pillanatnyilag csinálunk. Meglehet, ez elsőre unalmas, viszont vitathatatlanul hatékony, ráadásul az élmény emléke is megmarad.
A pillanat megélését mindössze két dolog nehezítheti: ha a múlton rágódunk, vagy ha a jövőn aggódunk. Merthogy valójában egyedül a jelen számít. Ha csak egy picit is megpróbálnánk nem töprengeni a múlton, s nem szorongani a jövőn, máris sokkal boldogabbak lehetnénk. Gondoljunk csak bele: minden napnak megvan a maga problémája. Nem lenne elég csak azzal foglalkozni?
A rohanó mindennapokban gyakorlatilag elmegyünk az élményeink mellett automatikusan végezve megszokott tevékenységünket. Mikor figyelték meg utoljára, hogy milyen érzés lemenni a lépcsőn? Felmenni a legfelső emeletre lifttel? Ropogva járni a hóban? Felnézni az épületek homlokzatára a belvárosban? Megpillantani a csigát eső után a járda szélén?
Nos, ha soha, akkor talán éppen most jött el az ideje.
Ebben nyújthat segítséget a mindfulness: hogy tudatosan, belénk égett előítéleteinket félretéve, természetes kíváncsisággal jelen tudjunk lenni a pillanatban, az aktuális tevékenységünkben, végső soron az életünkben. Hogy önmagunkkal harmóniában, nyugodtan élhessünk. Hogy ne csak átszáguldjunk az életünkön, hanem meg is éljük azt. Hogy aztán a kandalló mellett, a tűz melegét élvezve tényleg legyen mire emlékezni.
A mindfulness rendszeres gyakorlása fentieken túl nagy mértékben segíthet a mindennapi stressz csökkentésében, szorongásaink oldásában is.
A jelen pillanatban történő elmélyülésbe a cikkek rovatban található „Mindfulness szösszenetek” nyújtanak további betekintést.
Csillogó Advent
Fények. Tömeg. Fabódék. Gyertyák. Szőrmék. Bögrék és fazekak. Mind arra vár, hogy a fa alá kerüljön. Sötét van, pedig még csak 5 óra múlt. A Vörösmarty tér fényárban úszik. Forralt bor fahéjas illata lengi be az egész teret. A feldíszített fa kérlelhetetlenül üzeni: megint nyakunkon a karácsony. Elmúlt egy év. De most itt vagyunk. Élvezzük a morajlást, a fényeket, és amennyire lehet, még a tömeget is. Megsimogatom az egyik rókaszőrt. Puha, de érdes is. A báránybőr kicsit más. Göndörödő szőre van. Majd tekintetem megakad a kézműves gyertyákon. Az egyiket fából kivágott macska, a másikat szárított virág díszíti. Szépek. Színesek. Négyszögletesek vagy henger alakúak. Hirdetik a karácsonyt. Az egyiket meggyújtják. Élénken táncol a lángja a szellőben. De nem alszik el. Apró lánggal kiolthatatlan ég tovább meg nem adva magát a hideg téli szélnek…
Homokdűnék, homokkutyák
Tengerpart. Fátyolos napsütés. Lágyan simogat a szellő. Minden csendes. Csak a tenger haragos. Fodrozva szórja fehér habjait. A parton sétáló emberek. Meg vidáman futkorászó kutyák. A megszólalásig egyformák. Mintha egyazon anyagból faragták volna őket. Egytől egyig homokszínűek. Rohangálva játszanak, majd elégedetten összegömbölyödve befekszenek a nyugágyak alá. Az ember épp, hogy csak rájuk nem lép. Egyébként is úgy alszanak akár az úttest kellős közepén, mintha körülöttük megszűnt volna a világ. Nyugodtak. Tudomásul veszik a sorsukat. Egy-egy közülük oda ül az asztalokhoz. Nagy barna kutyaszemekkel könyörög, vár néhány percet, majd csendesen odébbáll. Ha kap valami finomat, hálás, ha nem, úgy is jó. Nem bántanak senkit. Hozzátartoznak a homokos parthoz. Kedvesek. Barátkozók. Homokkutyák.
Manarola bora
Kezemben egy pohár bor. Azt mondják, a bor nem más, mint vízbe zárt napfény. Bambulok a pohárba. A szalmasárga ital lustán elterül benne. Megpörgetem. Lassan kúszik körbe fenn-fenn hagyva nyomát a pohár falán, hogy aztán méltóságteljesen lecsorogjon a többi csepp közé. Vaníliás, vajas illata van. Nagyot szippantok belőle, teljesen beledugom az orrom a pohárba. Élvezem az illatot. Megkóstolom újra és újra. Az íze is vaníliás, vajas, selymes, kissé olajos. A borhoz képest magas alkoholfoktól még inkább édeskés ízt kap, mely nem csak a nyelvem hegyén, hanem az egész számban hátramarad. Pompás íz-összhatás. Megadom magam az élvezetnek.
Aztán felemelem a tekintetem, s rögtön belefeledkezem a kilátásba. Mintha a fél világ gyűlt volna össze a hegyre épült aprócska bárban. Manarola. Az egyik olasz városka az öt közül. Talán a legszebb. A nap lemenőben: narancsos színre festi az egyébként élénk színű házacskákat. A zöld spaletták többnyire zárva. Vajon milyen életeket rejthetnek?
Padon ülő gondolatok
Huh. A végére értem. Végre itt vagyok, a híd alatt. Kifújom magam. Itt egy üres piros pad. Kicsit lepattogzott róla már itt-ott a festék. Az az érzésem, hogy egészen eddig rám várt. Persze kora reggel kire is várt volna? Némi nyújtás után lehuppanok rá. Minden porcikám fáj. De amolyan kellemesen. Érzem, ahogy dobog a szívem. Össze-vissza kalimpál. Mégis jó érzés. Az élet érzése. Az endorfiné, mely a boldogságot árasztja szép bennem. Ellazulnak az izmaim. Teleszívom a tüdőmet friss levegővel. Belevegyül az őszi avar illata. Kifújom. Mintha minden rossz érzés is távozna a kiáramló levegővel együtt. Körbepillantok. Mindenütt színes levelek: a fákon, s a földön egyaránt. Még üres a sziget. Mintha most ébredezne. Kárognak a varjak. Messzebb már morajlik a város. Elindulok én is. Vár rám a mai nap. Nem sietek. Végül is az én napom nélkülem csak nem indulhat el… Búcsúzóul belegázolok az avarba. Már el is felejtettem, milyen gyermeki érzés ez. Közben megint megcsap az ősz illata…
Szentélyek és majmok
Anuradhapura. Óriási területen buddhista szentélyek. Meleg van. Bandukolunk a poros úton. Az út mentén majmok hédereznek. Békésen kurkásszák egymást. Vegyesek az érzéseim: félek is tőlük, kíváncsi is vagyok rájuk. Tisztes távolból figyelem őket. Némelyik egészen közel jön, s már viszi is magával a zsákmányt: az egyetlen mára megmaradt kekszünket. Minden egy pillanat alatt történik. Szerencsére minden egyebünk megvan. Az ijedtség ugyan még megmaradt, de majdcsak elmúlik az is.
Tovább szemlélem a majmokat. Pofátlanul lopnak, rabolnak. Itt egy kekszet, ott egy banánt. Megeszik az eldobott banánhéjat, megbízhatóan elpucolják az oltár virágait, de szükség szerint átnézik a kukákat is. Ahol a szentély ott a virág, ahol az ember, ott az ennivaló. Jól ki van ez találva. Hát ezért ez a sok majom itt.
Jobban szemügyre vételezve őket még a majmok sem egyformák. Van köztük picike, félénk, aki ijedten menekül egy hirtelen mozdulattól, szomorú, amolyan gyászoló forma, s barátságos is, aki kíváncsian közelít. Az arca is mindnek más, viszont mindegyiknek viccesen fazonra nőtt szerzetesfrizurája van. Legalább ezzel beleillenek a szentélyekbe. Mert bizony a viselkedésükre, ugyanez minden ítélkezésmentesség mellett sem mondható el…
Teaültetvények zöld földjén
Ella. Az ezerárnyalatú zöldben pompázó teaültetvények földje. Ameddig a szem ellát, teacserjék sorakoznak. A világ talán leghíresebb teája terem itt. Abba most bele sem gondolok, hogy ez az aprócska levél milyen hosszú utat jár be, mire a csészébe kerül.
A reggel hűvös, esik az eső. Mit esik, zuhog. Amolyan kiadós trópusi módon. Megcsap az eső illata. Jó mélyet szippantok a reggeli friss levegőből. Hallgatom az eső kopogását, ahogy bever a teraszra. Néhány csepp a bőrömön landol. Mintha azt akarná mondani, mára ez van. Nos, valóban. De nem számít.
Kinézek a tájra. Az Ádám csúcs ködbe burkolózik. Mintha ő is fázna. Ő is. Mert én bizony fázom. Úgy szorongatom a híg, de legalább meleg kávémat, mintha parancsba adták volna. A kávé itt nem igazán jó. De hát mi mást is várhatnék épp a tea földjén?
A kilátás teljesen lenyűgöz. Nyugalom árad szét bennem. Csak ülök és bambulok. Nem tervezek, nem döntök, nem gondolkodom. Egyszerűen létezem. Élvezem a pillanatot. Örülök, hogy itt vagyok.
Útközben Ázsiában
Állunk a buszon. Az indulás óta órák teltek el. Meleg van. Izzasztó, párás meleg. Ragadok. Helyközi járat. A hegyektől egészen a tengerpartig visz. 6-7 órás az út. Az emberek kedvesek. Igaz, nem mindig túl logikusak: a buszsofőr minden egyes megállóban végig mászik a teljes buszon oda-s vissza nem nézve se táskát se lábat, majd ott úgy fél lábon állva kifizetteti a menetjegyet. Hosszú az út, sok a megálló. Egymásra préselten jobbára poggyászainkon álldogálva utazunk a buszon. Nem tudok mást, nézelődöm. Változnak a tájak, házacskák; az emberek az út mentén, a megállókban. A zöld teaföldeket felváltja a poros út, lankásabb környék, szegényesebb táj. A gyerekek csendesen üldögélnek a felnőttek ölében. Nem sírnak, nem hisztiznek. A legtöbb alszik. Átalussza az utat. A monoton hangú utazást csak a zene töri meg. Megállás nélkül szól. Helyi tánczenének tűnik, melynél már csak a villogó színes girlanddal feldíszített Buddha szobor originálisabb. Élénken villog pirosan vagy zölden a zene ütemére. Telnek a megállók, változnak a tájak, felszállók, leszállók. Megint megállunk. Ételszag kúszik fel a buszra. Neki a felszállókkal szemben nem lehet megálljt parancsolni. A buszra ugyanis többen már nem férnek fel…